Ugyan több, mint 10 éve dolgozom a projektmenedzsment területén, de az agilis módszertanról 2017-ben hallottam először, amikor elkezdtem egyre több IT-s projektben részt venni.

Eleinte számomra ez egy divatos új kifejezésnek tűnt, azt gondoltam, hogy nem mindenféle módszertanokat kell tanítani, hanem érteni kell a projekt és az abban résztvevő emberek igényeit, és ennek megfelelően, átlátható kommunikáció mellett végigvinni a feladatokat.

Viszont csak győzött a tanulási vágy, illetve az, hogy nem szeretek úgy kritizálni semmit, hogy nem vagyok tisztában a részleteivel, ezért egy ponton végigcsináltam én is egy Agilis projektmenedzser képzést – és meg kellett követnem magam, hiszen épp azt tanították itt strukturált formában, amit én korábban ösztönből csináltam.

De akkor mit is jelent az Agilitás?

Hogy néz ki az elmélet, milyen ez a gyakorlatban szerintem, és a valóságban hogyan értik sokan félre és alkalmazzák rosszul?

Az agilitást úgy tudnám összefoglalni, hogy egy olyan módszertan, ami a komplex és sok ismeretlenes projektek végigvitelét segíti. De én nem is módszertanként, hanem egyfajta mindsetként gondolok rá, mert elsősorban azt látom, hogy pont nem a technikai részletekről szól, hanem arról, hogy milyen gondolkodásmóddal állsz egy ismeretlen feladathoz.

Bár az agilitást elsősorban IT projektek esetében szokás használni, minden más területen is, ahol valami összetett dologba vágjuk a fejszénket, érdemes ezzel a mentalitással rendelkezni. Az agilis módszertan alapelvei, mint a folyamatos kommunikáció, a változásokhoz való alkalmazkodás a fenntartható munkatempó és környezet, a csapatmunka és a rendszeres visszacsatolás és ellenőrzés minden projekt sikeréhez hozzájárulhatnak.

Az elmélet persze nagyon széleskörű, az agilitást ráadásul több framework támogatja (pl. a SCRUM, amiről a legtöbb IT-s hallott már), és az is ennek az elméletnek a lényege, hogy mindenre kiterjedjen, bármilyen nagy, széleskörű és komplex projektre alkalmazható legyen.

És szerintem itt veszik el sok cég, aki elkezdi bevezetni az agilis módszertanokat a mindannapjaiba – hogy hirtelen minden egyes elemét alkalmazni akarják magukra, és közben elfelejtik, hogy az agilitás legelemibb része pont az, hogy az adott csapatra, projektre, komplexitásra kell faragni a módszertant. Ami egy multinál működik, az nem pont ugyanúgy fog működni egy kisebb, mondjuk 50 fős vállalkozásnál. Fontosak a sprintek és az, hogy folyamatosan szállítsunk eredményeket, rendszeresen legyen helye és ideje a viszacsatolásnak, de azt is látni kell, hogy az ehhez szükséges erőforrások és feladatok minden esetben mások.

És olyan is többször láttam már, amikor egy cég vezetősége agilitás címszó alatt húzza magára a mikromenedzselő kalapot, aminél nagyobb ellentmondást ritkán látok, mivel az agilis módszertan egyik alapvetése, hogy nem mikromenedzseljük a csapattagokat, hanem megértjük és megfelelő módon motiváljuk őket arra, hogy a lehető legjobban ellássák a feladatukat. (Nem vagyok a mikromenedzsment híve, erről a hogyan dolgozom posztban írok picit bővebben is).

Mindenesetre azt gondolom, hogy az agilitás fontos, mert segít abban, hogy rugalmasan és hatékonyan kezeljük a változásokat, és a projekt során folyamatosan javítsunk a folyamatokon és az eredményeken, de a legfontosabb az, hogy ne felejtsük el, hogy egy öncélúan, meg nem értett módon alkalmazott módszertan néha többet árt, mint amennyit használ.